Magamról

Vas megyében, Rábatöttösön születtem, 1939. január 20-án. Édesanyám textilfestő iparművész, édesapám előbb kovács, majd cséplőgép-tulajdonos volt. "Időben" tönkrementünk, így az ötvenes években már a munkásosztályhoz tartoztunk. Ekkoriban még építész szerettem volna lenni, s csodálatos épületekről álmodoztam. Végül mégis a pedagógus pályát választottam. 1958-ban végeztem a budai tanítóképzőben. 1958 és 1968 között Rákoskeresztúron, a pesti úti általános iskolában tanítottam. Közben az Egri Tanárképző Főiskolán Jakuba János növendékeként végeztem rajz-földrajz szakon, bár akkor már az ELTE művészettörténet szakán tanultam. Itt 1969-ben diplomáztam, s abban az évben már a Miskolci Galéria és Képtár vezetője voltam félállásban. 1971-től 2004-ig pedig a Magyar Nemzeti Galériában dolgoztam, először a Festészeti Osztályon; 1975-ben a Budavári Palota építésének befejezésekor mint miniszteri kormánybiztos, 1975-től 1985-ig osztályvezető, majd tudományos főmunkatárs.

Meglehetősen sok kiállítást rendeztem, főképp vidéken, de a Galériában és olykor külföldön is. 1973-74 Lipcse és Karl-Marx-Stadt: Revolutionäre Kunst in Ungarn, 1900-1925; 2001 Aix-en-Provance: Bortnyik Sándor emlékkiállítás. A Nemzeti Galériában, többek között: 1977 - Bortnyik Sándor emlékkiállítás; 1979 - Derkovits Gyula emlékkiállítás; 1986 - Juan Gyenes, Aranyleltár; 1997 - Salvador Dali. Tíz éven keresztül voltam főrendezője a Népművészeti Egyesületek Szövetsége Magyar Nemzeti Galériabeli kiállításainak. 2016-ban Kerekegyházán egy magángyűjteményből Képtárat rendeztem be.

Természetesen, közben festettem is. Első önálló kiállításomat még 1968-ban, Kispesten rendeztem. A Nemzeti Galériában Pogány Ö. Gábor főigazgatóm mindig is nagy segítségemre volt. Már úgy vett fel az intézménybe, hogy a rendes szabadságom mellé évi plusz egy hónap alkotó-szabadságot biztosított, s később is figyelemmel kísérte festői munkálkodásomat.

A festő-szakmában már a főiskola előtt is jelentős támogatóm volt Basilides Sándor festőművész, kivel még középiskolás koromban ismerkedtem meg a vörösberényi művésztelepen. S legalább ennyit köszönhetek "posztgraduális" mesteremnek, Bortnyik Sándornak. Még egyetemi éveim alatt barátságára méltatott, s életének utolsó évtizedét - az utazásaim, kiállításaim miatti kisebb megszakításoktól eltekintve - szinte együtt töltöttük. Utólag is hálás vagyok Pogány Ö. Gábornak, aki 1974-ben "munkaköri feladatomul" szabta, hogy egy éven át Galériabeli munkaidőmet a mesternél töltsem, művészettörténetileg értékes emlékeiről kifaggassam. Ennél azonban Bortnyik sokkal többet jelentett számomra. A különböző anyagok ismeretétől, a festékkészítéstől a színelméletig, szinte minden ismeretét megosztotta velem. Olykor kilátogatott szentmihályi otthonomba, hogy megnézze új képeimet és tanácsaival segítsen.

Azóta évtizedek teltek el, s jöttek új barátok, mecénások. Nekik is köszönhetem, hogy az időnkénti szünetek, elbizonytalanodások után újra és újra alkotni kezdtem. Meggyőztek róla, hogy a XXI. században is van igény a szépre, s amit én annak érzek, számukra is az. Ebben a hitben folytatom ma is az úti élményeim inspirálta város- és tájképeim sorát, s örülök, ha valaki rácsodálkozik műveim valamelyikén kedvenc épületére, vidékére.

Kiállításokon 1960 óta szerepelek. Festményeim vannak a Magyar Nemzeti Galériában, a Budapesti Történeti Múzeumban, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumban, valamint - a budapestiek mellett - több nagyobb amerikai, német, svájci, osztrák és japán magángyűjteményben.